Közlekedés látássérültként a Fővárosban

Nem lehetetlen, de nem is egyszerű feladat látássérültként a nagyvárosi közlekedés. Szembejövő, előttünk átvágó figyelmetlen emberek, várt vagy váratlan akadályok a jól ismert útvonalon és persze a tömegközlekedés!

Az első komoly kihívással már  a felszállás előtt szembesülünk. Keskeny vagy kevésbé keskeny járda, esővédő, minden megállóban máshol elhelyezett FUTÁR és persze a járműre várakozók a legkülönfélébb alakzatokban. Na így juss el könnyedén az első ajtóhoz vagy nagyobb forgalmú megállókban 15-20 méterrel hátrébb, hogy ha két busz egy időben érkezik, legyen időd akár a másodikra is felszállni. A következő feladat, hogy megtudjuk, hányas busz, troli, villamos érkezett a megállóba. Ebben nagy segítségünkre van egy viszonylag új eszköz, a FUTÁR-hoz tartozó távirányító. Egy gombnyomás és ami a kijelzőn megjelenik, azt egy női hang jól hallhatóan elmondja nekünk. Az jelent csak nehézséget, ha a FUTÁR épp akkor beszél, mikor egy nagy forgalmú úton az autók zöldet kapnak, ilyenkor a nagy zajban nem vagy csak hiányosan lehet érteni az elmondottakat.

Amennyiben nincs távirányítónk, a megállóban állóktól,buszvezetőtől kaphatjuk meg a kívánt információt , már amennyiben a megszólításunkra kapunk választ. Ha nem akkor sincs ok az aggodalomra, normál esetben és emberi időben úgysem csak ketten várakozunk a megállóban.

A segítség mindig jól jön, de azért lehetnek zavaró körülmények is. Ilyen például, mikor valaki nagyon akar segíteni, de egyáltalán nem tájékozott, az adott helyzetben lényegtelen kérdéseket tesz fel, pl. hová szeretnénk utazni. Normál esetben azt tudjuk, mi az úticél, csak épp nem szeretnénk rossz közlekedési eszközre szállni.

Felszállás után, amennyiben nem találunk rögtön ülőhelyet, érdemes minél hamarabb egy kapaszkodót keresni, mert ha elindul a jármű, kellemetlen meglepetésekben lehet részünk. Nem praktikus egy esetleges szabad helyért az embereken keresztül bevergődni a jármű belsejébe, mert csak magunknak okozunk problémát azzal, hogy leszálláskor újra el kell játszanunk ugyanezt.

Ha metróval utazunk, az első feladat az aluljáró ismerete. Ezt rendszeresen használt útvonalon hamar megtanuljuk, de ha nem ismert állomáson kel fel- vagy leszállnunk, külső segítség nélkül nagyon ritkán tudunk eltájékozódni.

A metró területére érve az első kedvenc akadály az üvegajtó. Kevés látásmaradvánnyal rendelkezők az álmoskönyvekből, de akár saját tapasztalatból is jól tudhatják, hogy a homlokunk nem kimondottan kedveli az átlátszó üvegajtót.

Azt, hogy melyik mozgólépcső megy lefelé, a 4-es metrónál a FUTÁR segítségével egyszerűen megtudhatjuk, a többinél pedig marad a kérdezés vagy gyengénlátóként az emberek követése. Néha azért sikerül szívbajt hozni az emberekre. Ha épp senki nincs a mozgólépcső környékén, óvatosan oda szoktam menni a lépcsőhöz és ha addig ijedten nem kiabál rám valaki, a korlátot megfogva állapítom meg, lefelé, felfelé megy a lépcső vagy épp áll. Lent a metróajtó megtalálása szintén attól függ, melyik vonalon utazunk. A 4-es metrónál a földön lábbal jól kitapintható sáv vezet az ajtókhoz, a 2-es metrónál már jóval nehezebb dolgunk van, a 3-as metróról nem is beszélve. Utóbbinál a teljesen vak embereknek arra is vigyázniuk kell, hogy az ajtó helyett ne a két kocsi közötti résen „szálljanak be”.

A fenti példákból látható, hogy kellő figyelemmel, segítséggel, segédeszközökkel és persze némi toleranciával sok minden megoldható. Milyen jó is lenne, ha egy utazás során minket is „csak” ugyanazok a mindennapos kellemetlenségek stresszelnének, mint bárki mást!

Közösségi megosztás